2. fejezet - Nem vagyok egyedül (#3)

2. fejezet – Nem vagyok egyedül

„Haszontalan azt mondogatni, hogy ’ez olyan szörnyű!  ez olyan szomorú!’ Mindenkinek megvannak a maga problémái. Nem szabad feladnunk.”

1979-1980. Aya levelei 17 éves korából.

Aya az Aichi prefektúra Okazaki városában lévő kisegítő iskolában kezdi meg gimnáziumi tanulmányainak 2. évét (megj.: magyar iskolarenszerben 11. osztály). Távol a családjától, a bentlakásos iskolában új élet kezdődik.
A többi beteg gyerekkel körülvéve, a napok folytatódnak.
A hétvégenkénti hazalátogatás, és a családdal töltött idő lesz Aya számára a legkedvesebb.
Habár a Higashikou-t el kellett hagynia, barátaival leveleken keresztül továbbra is megosztják egymás közt aggodalmaikat, bíztatják egymást, a barátság nem változik.

#3

Youko-chan! Ezer bocsánat a késői válaszért!
Nagyon meghatódtam azon, hogy kétszer egymás után is írtál, pedig nem válaszoltam! (Ennek a tollnak elég hülye színe van, és maszatol is, de csak ez van, így is annyi mindent felejtettem otthon mikor beköltöztem.. nézd el nekem kérlek!)

Bánom, hogy nem válaszoltam rögtön amikor megkaptam az első leveledet. Tényleg nagyon sajnálom.
Itt a bentlakásos suliban tényleg alig van egy kis szabadideje az embernek, nagyon utálom. Bár azt mondják az embernek arra van ideje amire szakít, nem tudom.
Youko-chan, mióta itt vagyok, már háromszor sírtam. Egy szobában heten vagyunk, minden nagyon szűk, és elég kényelmetlen. Mikor hétvégére végre hazamehetek, az teljes testi-lelki felüdülés.

A szobatársaim közt nincs rajtam kívül másodikos, de úgy az egész iskolában általában véve nincs senki olyan mint te vagy Yoshiko-chan, olyasvalaki akinek bármit elmondhatok. Kezd elegem lenni már ezekből az üres napokból. Van hogy egy-két szónál többet nem is beszélek egy nap.
Lehet részben ebből kifolyólag is, valamelyik nap elaludtam. Álmomban a Higashikou-ban voltam. Te, Yoshiko-chan, Ako-chan, Fukamoto-sensei, Nagai-sensei is mind ott voltatok. Valahogy olyan nosztalgiával gondolok már vissza a Higashikou-ra. Ahogyan én is az osztály tagja voltam, és mind együtt ültünk Nagai-sensei óráján.

Mielőtt ide jöttem, nem voltam sem szellemileg sem tapasztalatok terén eléggé felkészült erre, és most kezdek belefáradni ebbe.
Olyasvalaki vagyok aki szeret az órákon aktívan részt venni és az osztály középpontjában lenni. Most belegondolva, a japán tanár Hosoi-sensei, meg az irodalomtanár Amano-sensei, a földrajzos Nakagawa-sensei (most így visszagondolva rájuk hullani kezdtek a könnyeim), az RS-es Sayoko-sensei, a félénk Ishikawa-sensei, a kémiás Arakawa-sensei, a biológiás Hirao-sensei, mindnyájan, mindnyájan olyan jó emberek voltak.
Nem felejtelek el benneteket soha! 2160 daru…

Mikor mentek osztálykirándulni egyébként? Az Okazakisok összekötik a kellemeset a hasznossal, szóval a Hiroshimai Békeparkba megyünk, de csak jövőre. Viszek majd origami darut, biztosan! Sadako szobra mellé helyezem majd, és a békéért imádkozok.

A múltkor a kertben sétálgatva beleakadtam a gólyaorrba és gyökerestül kitéptem véletlenül. Már épp felkiáltottam volna, hogy milyen kár érte, mikor a földön kis magokat pillantottam meg. El sem tudom mondani, micsoda öröm járt át. Ha a gólyorr magokból teát készítünk, állítólag jó a hasfájásra. Úgyhogy kiszárítom őket, és majd küldök belőlük.

Igazgató úr, igazgatóhelyettes úr, csak így tovább! Youko-chan, te biztos képes leszel rá! Most eszembe jutottak a kisgimis osztályfőnököm szavai: „Csak az tud segíteni másoknak, aki először is a saját dolgait kézben tudja tartani.” (megj.: ez nem tudom mi akar lenni, elég random.)

Az öcséd is idén felvételizik, ugye? A húgom Ako, és az öcsém Hiroki is.
Sajnos nem tudok semmiféle tanácsokkal szolgálni nekik. Nem kell segítenem az étkezések előkészítésében sem, igazából egyátalán nem vagyok hasznos tagja a családunknak. Csak csendben ülök és nézelődök körbe általában.
„Ha Aya itt van, bármit csinálok, legszívesebben inkább abbahagynám!” – panaszkodott a múltkor a húgom, Ako. (Jó, neki ilyen alapból a természete, szóval nem veszem a szívemre a dolgot.)

Nemrég kivettem a könytárból Akutagawa Ryousuke „Kappa”-ját. Akutagawa stílusa valahogy olyan, hogy úgy érzem fuldoklok tőle. Ahogy az idők változásáról ír, egy pszichológiai tanulmánynak is megfelelne. Talán kicsit túlságosan is mélyen tanulmányozta az emberi viselkedést és az érzéseket, és mindezt leírva.. azon gondolkodtam, vajon nem ez volt-e az ok amiért végül öngyilkos lett?
Mindenesetre a könyveiben ez a komolyság és letisztultság, már kicsit félelmetes is néha… tudva, hogy ez vezetett a halálához. Igazából, el sem tudom dönteni, hogy tetszik-e vagy sem.

Egyébként a jövő hónapban, részt veszek egy angol versenyen.

Most viszont azt hiszem ideje befejeznem.
Eléggé változékony mostanában az időjárás, vigyázz meg ne fázz! 

Szia!

P.S. Ma ittam teát abból a csészéből amit tőled kaptam! Nagyon finom volt!
P.P.S. Yoshiko-chant is üdvözlöm! Add át neki, hogy nemsokára neki is írok majd!

EXTRA

Május ötödikén kaptam egy pár törpepapagájt egy ismerős nénitől. Volt négy kék, egy fehér meg egy sárga. De ez a sárga véletlenül kiesett a fészekből, felakadt a nyaka és megfulladt.
Aztán minap valahogy eszembe jutott hirtelen, elővettem az irodalom könyvemet és végiglapozgattam. Nakahara Chuuya „Ismét eljött a tavasz”-ának utolsó része nagyon megfogott.„Te is csak álltál ott, e világ fényében, a messzeségbe bámulva.”
Kicsit úgy éreztem mintha az én hibámból nem lenne már ebben a világban a kis törpepapagájom. Egész bűntudatom lett.

Még egyszer bocsánat a gyűrött papírért, és a csúnya kézírásomért.

Vigyázz magadra!

a téged soha el nem felejtő Aya