1.fejezet – A szív útja (#2)

#2

Youko-chan, hogy vagy? Én egész jól.
Mostanában olyan szép idő van, hogy teljesen jól érzem magam tőle.
A március viszont elég nehéz hónap számomra. Egy egész év dolgait egy nap alatt elintézni, szinte lehetetlen. (megj.: most iratkozik át a másik iskolába)

Youko-chan, köszönöm ezt az egy évet. Habár egyet sem tudtam viszonozni abból a sokmindenből amit tőled kaptam, úgy érzem az együtt töltött napjaink teljesek voltak. Nagyon köszönöm.

Nagai-sensei. Ishikawa-sensei (féltem, hogy sok nyelvtani hibát ejtek majd, de írni akartam neki egyszer), az osztálytársak, Yoshiko-chan és te.. A fejem már teljesen bezsongott.

Azt hiszem március ötödikén reggel mondtam ezt neked, „ Még nem fogtam fel teljesen, hogy elhagyom a Higashikou-t.” Számomra már csak a ’volt iskolám’ lesz, nem fogok oda tartozni…

Ismered „A szív útja” című dalt? Van benne egy olyan rész, hogy „ha messze megyünk egymástól, a szeretet is eltűnik”.
Szerintem is, ha messze is leszünk egymástól, olyan dolgokat tapasztalunk meg, amiket nem tudunk teljesen átadni egymásnak, és így tűnhet el a szeretet. De hát Youko-chan, mi is emberek vagyunk, nem? A gondolataink és a félelmeink tesznek minket emberré. És ha ez így van, még ha messze is leszünk egymástól, talán mégsem tűnik el a szeretet.
Szóval amit mondani akarok, hogy bocsánat ha a levelek ellenére is úgy fog tűnni, hogy eltávolodtunk egymástól.

Mostantól a kisegítő suliba kell majd járnom, de az igazat megvallva, nem tudom, hogy tulajdonképpen ez megrémít, boldoggá tesz vagy elszomorít-e. Annyi biztos, hogy úgy érzem még sokminden van amit szerettem volna a Higashikou-ban csinálni.

Mivel bentlakásos suli, így kicsit olyan mintha elköltöznék otthonról. Youko-chan, kicsit megérted az érzéseimet? Kicsit félek, hogy nem-e fognak kiközösíteni az ottani osztálytársaim, meg hogy nem-e fogok nagyon eltávolodni a családomtól. Ezek mind csak az én szívemben léteznek persze, de eléggé aggasztanak. Bár lehet, hogy hülyeség ezek miatt aggódnom.

Már egész megszoktam egyébként az elektromos kerekesszéket. Most, hogy megtanultam kezelni, egész bátor lettem. (Már ha lehet így fogalmazni.)
Mikor a kerekesszékben vagyok, mindig úgy érzem mosolyognom kell, és még az ismeretleneknek is mindig köszönök. Úgyhogy most gyakorlok.

Fontos az emberekre tett első benyomás.. Szeretném ha azt látnák, hogy annak ellenére, hogy kerekesszékben vagyok, én is ember vagyok…

Na, leírtam ma mindenféle randomságot ami eszembe jutott. Mesélj majd mi újság a Higashikou-ban! Légyszi!

Elég hideg az idő mostanában, vigyázz magadra, nehogy megfázz! Szia!

Aya

P.S.: Köszönöm, hogy visszavitted a könyvemet! Ah, és köszi az ezer darut is, nagyon örültem. Milyen volt a nénikéd szülinapi bulija? És az új lány aki jött, Higashikou-s?