Előszó

Előszó

„Nem bírnám ki egyedül..
Amikor mindenemet elárasztja a szörnyű magány... találkozni, beszélni akarok a barátaimmal!!

Nem raboltak el tőlem mindent.
A fájdalom és a reményvesztettség közepette is mellettem voltak a barátaim, akik mosollyal az arcukon segítettek. Vannak, akikkel együtt nevethetek.
Hál’ istennek van egy kincsem, amit „barátság”-nak hívnak!"

-Aya naplójából-

Aya habár csak egy évet járt az állami középiskolába, az ott Youko-channal, Ako-channal és Yoshiko-channal kötött barátsága életre szóló volt.

A ceruzát lassanként felváltotta a vastag filc, végül pedig már remegő kézzel, szövegkiemelővel írta kétségbeesetten a számára oly sokat jelentő leveleit, a barátainak szóló leveleit.

Így ahelyett, hogy lassanként eltűntek volna, egyre elmélyültek ezek a kapcsolatok.

’Habár nem járhatod ugyanazt az utat, amit mi, meg kell találnod azt az utat, amit viszont csak te járhatsz!’ – ezt tanították Ayának a barátai, 99% kedvességgel, és 1% szigorral.
Mivel ők is hittek benne, Aya is engedelmesen el tudta fogadni a helyzetét.

Olyan lányok voltak ők, akik hegyezték a fülüket akkor is, mikor Aya már nem tudta tartani a normális beszédtempót, és mellette voltak akkor is, mikor már alig akadt valami, amire képes lett volna.

Szülőként nagyon hálás vagyok nekik, hiszen Aya nem tudta úgy élvezni a fiatalságot mint mások, sosem ünnepelhette az esküvőjét, mindezek ellenére a barátaiban erős támaszra lelt a szíve.

Mikor elolvastam ezeket az összeválogatott leveleket, kedvességüket látva engem is melegség járt át. A szíveikben még most is ott él az örökké tartó barátság.

Szeretném ezt az érzést másokkal is megosztani, így összegyűjtöttem párat Aya legjobb barátainak írt leveleiből.

木藤潮香 Kitou Shioka – Aya édesanyja