2. fejezet - Nem vagyok egyedül (#3)

2. fejezet – Nem vagyok egyedül

„Haszontalan azt mondogatni, hogy ’ez olyan szörnyű!  ez olyan szomorú!’ Mindenkinek megvannak a maga problémái. Nem szabad feladnunk.”

1979-1980. Aya levelei 17 éves korából.

Aya az Aichi prefektúra Okazaki városában lévő kisegítő iskolában kezdi meg gimnáziumi tanulmányainak 2. évét (megj.: magyar iskolarenszerben 11. osztály). Távol a családjától, a bentlakásos iskolában új élet kezdődik.
A többi beteg gyerekkel körülvéve, a napok folytatódnak.
A hétvégenkénti hazalátogatás, és a családdal töltött idő lesz Aya számára a legkedvesebb.
Habár a Higashikou-t el kellett hagynia, barátaival leveleken keresztül továbbra is megosztják egymás közt aggodalmaikat, bíztatják egymást, a barátság nem változik.

#3

Youko-chan! Ezer bocsánat a késői válaszért!
Nagyon meghatódtam azon, hogy kétszer egymás után is írtál, pedig nem válaszoltam! (Ennek a tollnak elég hülye színe van, és maszatol is, de csak ez van, így is annyi mindent felejtettem otthon mikor beköltöztem.. nézd el nekem kérlek!)

Bánom, hogy nem válaszoltam rögtön amikor megkaptam az első leveledet. Tényleg nagyon sajnálom.
Itt a bentlakásos suliban tényleg alig van egy kis szabadideje az embernek, nagyon utálom. Bár azt mondják az embernek arra van ideje amire szakít, nem tudom.
Youko-chan, mióta itt vagyok, már háromszor sírtam. Egy szobában heten vagyunk, minden nagyon szűk, és elég kényelmetlen. Mikor hétvégére végre hazamehetek, az teljes testi-lelki felüdülés.

A szobatársaim közt nincs rajtam kívül másodikos, de úgy az egész iskolában általában véve nincs senki olyan mint te vagy Yoshiko-chan, olyasvalaki akinek bármit elmondhatok. Kezd elegem lenni már ezekből az üres napokból. Van hogy egy-két szónál többet nem is beszélek egy nap.
Lehet részben ebből kifolyólag is, valamelyik nap elaludtam. Álmomban a Higashikou-ban voltam. Te, Yoshiko-chan, Ako-chan, Fukamoto-sensei, Nagai-sensei is mind ott voltatok. Valahogy olyan nosztalgiával gondolok már vissza a Higashikou-ra. Ahogyan én is az osztály tagja voltam, és mind együtt ültünk Nagai-sensei óráján.

Mielőtt ide jöttem, nem voltam sem szellemileg sem tapasztalatok terén eléggé felkészült erre, és most kezdek belefáradni ebbe.
Olyasvalaki vagyok aki szeret az órákon aktívan részt venni és az osztály középpontjában lenni. Most belegondolva, a japán tanár Hosoi-sensei, meg az irodalomtanár Amano-sensei, a földrajzos Nakagawa-sensei (most így visszagondolva rájuk hullani kezdtek a könnyeim), az RS-es Sayoko-sensei, a félénk Ishikawa-sensei, a kémiás Arakawa-sensei, a biológiás Hirao-sensei, mindnyájan, mindnyájan olyan jó emberek voltak.
Nem felejtelek el benneteket soha! 2160 daru…

Mikor mentek osztálykirándulni egyébként? Az Okazakisok összekötik a kellemeset a hasznossal, szóval a Hiroshimai Békeparkba megyünk, de csak jövőre. Viszek majd origami darut, biztosan! Sadako szobra mellé helyezem majd, és a békéért imádkozok.

A múltkor a kertben sétálgatva beleakadtam a gólyaorrba és gyökerestül kitéptem véletlenül. Már épp felkiáltottam volna, hogy milyen kár érte, mikor a földön kis magokat pillantottam meg. El sem tudom mondani, micsoda öröm járt át. Ha a gólyorr magokból teát készítünk, állítólag jó a hasfájásra. Úgyhogy kiszárítom őket, és majd küldök belőlük.

Igazgató úr, igazgatóhelyettes úr, csak így tovább! Youko-chan, te biztos képes leszel rá! Most eszembe jutottak a kisgimis osztályfőnököm szavai: „Csak az tud segíteni másoknak, aki először is a saját dolgait kézben tudja tartani.” (megj.: ez nem tudom mi akar lenni, elég random.)

Az öcséd is idén felvételizik, ugye? A húgom Ako, és az öcsém Hiroki is.
Sajnos nem tudok semmiféle tanácsokkal szolgálni nekik. Nem kell segítenem az étkezések előkészítésében sem, igazából egyátalán nem vagyok hasznos tagja a családunknak. Csak csendben ülök és nézelődök körbe általában.
„Ha Aya itt van, bármit csinálok, legszívesebben inkább abbahagynám!” – panaszkodott a múltkor a húgom, Ako. (Jó, neki ilyen alapból a természete, szóval nem veszem a szívemre a dolgot.)

Nemrég kivettem a könytárból Akutagawa Ryousuke „Kappa”-ját. Akutagawa stílusa valahogy olyan, hogy úgy érzem fuldoklok tőle. Ahogy az idők változásáról ír, egy pszichológiai tanulmánynak is megfelelne. Talán kicsit túlságosan is mélyen tanulmányozta az emberi viselkedést és az érzéseket, és mindezt leírva.. azon gondolkodtam, vajon nem ez volt-e az ok amiért végül öngyilkos lett?
Mindenesetre a könyveiben ez a komolyság és letisztultság, már kicsit félelmetes is néha… tudva, hogy ez vezetett a halálához. Igazából, el sem tudom dönteni, hogy tetszik-e vagy sem.

Egyébként a jövő hónapban, részt veszek egy angol versenyen.

Most viszont azt hiszem ideje befejeznem.
Eléggé változékony mostanában az időjárás, vigyázz meg ne fázz! 

Szia!

P.S. Ma ittam teát abból a csészéből amit tőled kaptam! Nagyon finom volt!
P.P.S. Yoshiko-chant is üdvözlöm! Add át neki, hogy nemsokára neki is írok majd!

EXTRA

Május ötödikén kaptam egy pár törpepapagájt egy ismerős nénitől. Volt négy kék, egy fehér meg egy sárga. De ez a sárga véletlenül kiesett a fészekből, felakadt a nyaka és megfulladt.
Aztán minap valahogy eszembe jutott hirtelen, elővettem az irodalom könyvemet és végiglapozgattam. Nakahara Chuuya „Ismét eljött a tavasz”-ának utolsó része nagyon megfogott.„Te is csak álltál ott, e világ fényében, a messzeségbe bámulva.”
Kicsit úgy éreztem mintha az én hibámból nem lenne már ebben a világban a kis törpepapagájom. Egész bűntudatom lett.

Még egyszer bocsánat a gyűrött papírért, és a csúnya kézírásomért.

Vigyázz magadra!

a téged soha el nem felejtő Aya

1.fejezet – A szív útja (#2)

#2

Youko-chan, hogy vagy? Én egész jól.
Mostanában olyan szép idő van, hogy teljesen jól érzem magam tőle.
A március viszont elég nehéz hónap számomra. Egy egész év dolgait egy nap alatt elintézni, szinte lehetetlen. (megj.: most iratkozik át a másik iskolába)

Youko-chan, köszönöm ezt az egy évet. Habár egyet sem tudtam viszonozni abból a sokmindenből amit tőled kaptam, úgy érzem az együtt töltött napjaink teljesek voltak. Nagyon köszönöm.

Nagai-sensei. Ishikawa-sensei (féltem, hogy sok nyelvtani hibát ejtek majd, de írni akartam neki egyszer), az osztálytársak, Yoshiko-chan és te.. A fejem már teljesen bezsongott.

Azt hiszem március ötödikén reggel mondtam ezt neked, „ Még nem fogtam fel teljesen, hogy elhagyom a Higashikou-t.” Számomra már csak a ’volt iskolám’ lesz, nem fogok oda tartozni…

Ismered „A szív útja” című dalt? Van benne egy olyan rész, hogy „ha messze megyünk egymástól, a szeretet is eltűnik”.
Szerintem is, ha messze is leszünk egymástól, olyan dolgokat tapasztalunk meg, amiket nem tudunk teljesen átadni egymásnak, és így tűnhet el a szeretet. De hát Youko-chan, mi is emberek vagyunk, nem? A gondolataink és a félelmeink tesznek minket emberré. És ha ez így van, még ha messze is leszünk egymástól, talán mégsem tűnik el a szeretet.
Szóval amit mondani akarok, hogy bocsánat ha a levelek ellenére is úgy fog tűnni, hogy eltávolodtunk egymástól.

Mostantól a kisegítő suliba kell majd járnom, de az igazat megvallva, nem tudom, hogy tulajdonképpen ez megrémít, boldoggá tesz vagy elszomorít-e. Annyi biztos, hogy úgy érzem még sokminden van amit szerettem volna a Higashikou-ban csinálni.

Mivel bentlakásos suli, így kicsit olyan mintha elköltöznék otthonról. Youko-chan, kicsit megérted az érzéseimet? Kicsit félek, hogy nem-e fognak kiközösíteni az ottani osztálytársaim, meg hogy nem-e fogok nagyon eltávolodni a családomtól. Ezek mind csak az én szívemben léteznek persze, de eléggé aggasztanak. Bár lehet, hogy hülyeség ezek miatt aggódnom.

Már egész megszoktam egyébként az elektromos kerekesszéket. Most, hogy megtanultam kezelni, egész bátor lettem. (Már ha lehet így fogalmazni.)
Mikor a kerekesszékben vagyok, mindig úgy érzem mosolyognom kell, és még az ismeretleneknek is mindig köszönök. Úgyhogy most gyakorlok.

Fontos az emberekre tett első benyomás.. Szeretném ha azt látnák, hogy annak ellenére, hogy kerekesszékben vagyok, én is ember vagyok…

Na, leírtam ma mindenféle randomságot ami eszembe jutott. Mesélj majd mi újság a Higashikou-ban! Légyszi!

Elég hideg az idő mostanában, vigyázz magadra, nehogy megfázz! Szia!

Aya

P.S.: Köszönöm, hogy visszavitted a könyvemet! Ah, és köszi az ezer darut is, nagyon örültem. Milyen volt a nénikéd szülinapi bulija? És az új lány aki jött, Higashikou-s?

1.fejezet – A szív útja (#1)

1.fejezet – A szív útja

„Mostantól a kisegítő suliba kell majd járnom, de az igazat megvallva, nem tudom, hogy tulajdonképpen ez megrémít, boldoggá tesz vagy elszomorít-e.”

1978-1979. Aya levelei 16 éves korából.

Aya 1978-ban az Aichi prefektúrában fekvő Toyohashi városának Toyohashi Higashi Középiskolájába nyert felvételt. Remegő lábai, és a testében való bizonytalanság ellenére is, elkezdődött az annyira várt középiskolás élet.
Egy nap, a folyosón hasraeső Ayának 3 osztálytársa, Youko-chan, Ako-chan és Yoshiko-chan sietnek a segítségére. Itt kezdődött a négy lány barátságának története.
Az első év nyári szünete alatti hosszabb kórházi látogatás eredményeként leveleken keresztül tartják a lányok a kapcsolatot.
A betegség előrehaladtával azonban Ayának a sima középiskolát is ott kell hagynia. Második évtől kezdve egy speciálisan, testi fogyatékkal élők számára létrehozott bentlakásos iskolában folytatja tanulmányait.

#1

Youko-chan, how are you? I’m fine. (megj.: Aya ezt eredetileg is angolul írta.)
Köszönöm az aranyos letter-t, és bocsánat, hogy ilyen későn válaszolok.

Amint tudod ugye, a lábammal elég sok gond van. Így félig már fel is adtam azt, hogy barátokat szerezzek. De Youko-chan te, meg Yoshiko-chan és Ako-chan, mégis a barátaim lettetek. Nem is tudom, hogy tudnám a legjobban kifejezni mit érzek, mindenesetre köszönöm!

Szóval képzeld, ma a kórházi kajával kaptam egy barackot is. Finom édes illata van. Fel volt szelve, én viszont csak az ágy szélére tettem és nézegettem. Valahogy a te arcodra emlékeztet.

A nagoyai éjszaka nem teljesen fekete, hanem kicsit lilás árnyalatú. Soha sem lehet látni egyetlen csillagot sem, így a feltűnően szép Hold mozgásra keletről nyugatra jól megfigyelhető.

Tudod, azt mondják, ha a hullócsillagot látsz és háromszor elismétled a kívánságodat, valóra válik. E-san azt mondta, ezek ajtók az időbe.
Én még soha nem láttam hullócsillagot. Pedig milyen szép lehet, nem?
(Ah, igaz is, az előbb azt hittem láttam egyet, egy kis vörös pont volt az égen, de mint utóbb kiderült csak egy repülő volt.. De kár!)

Képzeld, Nagai-sensei eljött látogatóba. Waa, tisztára meg voltam hatva! Ó, egyébként nem tudok másnak így áradozni róla, csak neked meg Yoshiko-channak.

Mivel a betegszobában nincs tévé, a rádión hallgatom a gimis baseball-meccsek közvetítéseit. Most épp a Chuukyou és a PL Gakuin játszanak. Természetesen a Chuukyou-nak szurkolok. Ah, ha a Higashikou bejutna az országos döntőbe! De hát ahogy az énekversenyen is bebizonyosodott, több a lány az iskolában, így nem igazán tudom mi lesz. Az hogy sikerül-e bejutnunk, mindenkinek a fantáziájára van bízva.

Nem volt ma különórám se..  Nem is tudom hogy csalódott vagy szomorú vagyok, mindenesetre nagyon idegesít! Az egyedül tanulás azért elég kemény..
Másodiktól kezdve add majd kölcsön a jegyzeteidet, oké?

Nos, figyelj Hachi bundájára (megj.: gondolom Youko-nak volt kutyája? :D) és légy óvatos a napon! Vigyázz magadra!
Bye-bye!

Aya

P.S.: Chuu! Chuu! A Chuukyou vesztett.. 

Előszó

Előszó

„Nem bírnám ki egyedül..
Amikor mindenemet elárasztja a szörnyű magány... találkozni, beszélni akarok a barátaimmal!!

Nem raboltak el tőlem mindent.
A fájdalom és a reményvesztettség közepette is mellettem voltak a barátaim, akik mosollyal az arcukon segítettek. Vannak, akikkel együtt nevethetek.
Hál’ istennek van egy kincsem, amit „barátság”-nak hívnak!"

-Aya naplójából-

Aya habár csak egy évet járt az állami középiskolába, az ott Youko-channal, Ako-channal és Yoshiko-channal kötött barátsága életre szóló volt.

A ceruzát lassanként felváltotta a vastag filc, végül pedig már remegő kézzel, szövegkiemelővel írta kétségbeesetten a számára oly sokat jelentő leveleit, a barátainak szóló leveleit.

Így ahelyett, hogy lassanként eltűntek volna, egyre elmélyültek ezek a kapcsolatok.

’Habár nem járhatod ugyanazt az utat, amit mi, meg kell találnod azt az utat, amit viszont csak te járhatsz!’ – ezt tanították Ayának a barátai, 99% kedvességgel, és 1% szigorral.
Mivel ők is hittek benne, Aya is engedelmesen el tudta fogadni a helyzetét.

Olyan lányok voltak ők, akik hegyezték a fülüket akkor is, mikor Aya már nem tudta tartani a normális beszédtempót, és mellette voltak akkor is, mikor már alig akadt valami, amire képes lett volna.

Szülőként nagyon hálás vagyok nekik, hiszen Aya nem tudta úgy élvezni a fiatalságot mint mások, sosem ünnepelhette az esküvőjét, mindezek ellenére a barátaiban erős támaszra lelt a szíve.

Mikor elolvastam ezeket az összeválogatott leveleket, kedvességüket látva engem is melegség járt át. A szíveikben még most is ott él az örökké tartó barátság.

Szeretném ezt az érzést másokkal is megosztani, így összegyűjtöttem párat Aya legjobb barátainak írt leveleiből.

木藤潮香 Kitou Shioka – Aya édesanyja

ラストレター - az eredeti kiadás

Akik olvassák az 1 liter könny c. blogot is, tudják, hogy még tavaly rendeltem a könyvet yesasia.com-ról, másik hárommal együtt.

Igazából, nincs semmi új amit mondhatnék, ez a könyv Aya 1978-1984 közt, a barátainak küldött 58 levelét tartalmazza. Az 1 liter könnyhöz hasonlóan fejezetekre van bontva, fejezetcímekkel és egy rövidke magyarázattal arról a 2 évről amit az adott fejezet magába foglal.

Még én sem olvastam végig, úgyhogy bővebben nem tudok nyilatkozni. Nézzetek fel szombatonként! :)
 
  

Bevezető

Kedves ide tévedő!

Köszöntelek az "Utolsó levelek" című japán könyv amatőr fordításának szentelt blogomon.Amennyiben mindenféle előismeret nélkül keveredtél ide, engedd meg, hogy bemutassam Kitou Ayát, a könyv szerzőjét.

木藤亜也 Kitou Ayát (1962-1988.) kisagy-sorvadással (spinocerebellar ataxia) diagnosztizálták 15 évesen.E betegség során az ember elveszti az irányítást a teste felett, de mivel a tudat teljesen ép marad, a betegség egyfajta börtönnek tűnhet. Aya akkor fedezi fel betegségét, mikor az már egy eléggé előrehaladott stádiumban van. Gyógymód nincs. Keresztül e családi tragédián, rengeteg orvosi vizsgálaton és rehabilitáción, míg végül a betegség felül kerekedik, Ayának rengeteg nehézséggel szembenézve kell tovább élnie, egészen 26 éves koráig.

A www.1literkonny.blogspot.com-on olvasható Aya naplójának fordítása, szintén az én amatőr fordításomban.

Ez az oldal viszont Ayának egy kevésbé ismert, angolul meg sem jelent könyvének, az "Utolsó levelek"-nek a fordítása. Reményeim szerint minden szombaton lesz elérhető egy újabb levél, kb 60 héten keresztül. (58 levél van, viszont előszó meg utószó meg mindenféle extrák is vannak benne Aya anyukájától, úgyhogy több lesz ez mint 58 bejegyzés.)